Nem mindennapi politikai együttműködésnek lehettünk szemtanúi az eseti bizottság munkája során. Ön szerint eddig mennyit sikerült megvalósítani a kormánypárti képviselőkkel együtt kidolgozott programból?

Nem volt nehéz az együttműködés, hiszen a bizottság vezetője, Baráth Etele és én is kajakoztunk korábban. De komolyra fordítva a szót: úgy gondolom, hogy valóban nem mindennapi együttműködésről volt szó, amit jól mutat, hogy az Országgyűlés egyhangúan hozott határozatot, melyben utasította a kormányt javaslataink kidolgozására, megvalósítására. Ez azonban csak töredékesen történt meg.

Összefoglalná a javaslatokat röviden?

Három csoportba sorolhatók a szükséges intézkedések. Egyrészt jogszabályi változásokat javasoltunk, melyek érintik az adminisztráció megkönnyítését, a lánctartozások felszámolását, a kivitelezések körüli szabálytalanságok visszaszorítását, az építőipari piac működésének rendbetételét. Másrészt költségvetési szempontból önfinanszírozó adó- és illetékkedvezmények bevezetését javasoltuk. Ilyen volt például az első lakás megszerzésének illetékmentessége vagy az épületkorszerűsítéshez köthető áfa kedvezmény. A harmadik csoportot azok a költségvetési források képviselték, melyek a belső piacot élénkítik.

Ezek közül melyik fog megvalósulni?

Kizárólag az első csoportba tartozó javaslatokat nyújtotta be a kormány az Országgyűlésnek, amit meg is szavaztunk. Sajnos a többi elképzelés egyelőre függőben maradt.

A Gyorsítás-2 csomagként emlegetett jogszabálycsokorral kapcsolatban a legnagyobb figyelem a fedezetkezelő intézményének bevezetését kíséri. Az építőipari nagyvállalatok úgy érzik, hogy ki lesznek szolgáltatva egy harmadik személynek, mintha kiskorúsítanák őket. Félnek a jogbizonytalanságtól.

Én megértem azokat a tisztességes vállalatokat, ahol most például új elszámolási módszereket kell bevezetni a fedezetkezelő megjelenése miatt. Azt is megértem, hogy az 1,2 milliárd forint feletti magánberuházásoknál 1-2 százalékkal nőhetnek a költségek, de ne felejtsük el, hogy számos garanciális költség csökken. Mindezzel együtt a mostani helyzetben fontosabb társadalmi érdek, hogy elsősorban a közberuházásoknál teljesen átlátható pénzügyi viszonyokat teremtsünk. Polgármesterként látom, hogy mi folyik a fő-, az al- és az al-alvállalkozók között. De elég a Megyeri hidat említeni, ami csak egy ügy a sok közül. Hiába kéri számon az alvállalkozó a megbízó önkormányzaton vagy az államon a vállalkozói díjat, most maximum közvetíthetünk, és azt mondhatjuk, hogy a fővállalkozót kifizettük. Ez nemcsak kellemetlen, de méltatlan és gazdasági szempontból káros helyzet. A válságban, amikor kevesebb a megrendelés, a korábbiaknál is fontosabb a fedezetkezelő intézményének bevezetése. Sajnos csökken a vízfelület és a zavarosban halászók egymást tapossák.

Térjünk vissza a javaslatcsomag további két csoportjára: a kormány szerint egy 1800 milliárdos élénkítés előtt áll az építőipar.

Először is a második csoportnál említett illetékmentességből és az épületkorszerűsítéshez kapcsolódó adókedvezményből nem lett semmi. A belső piac élénkítése szintén nem valósul meg. Indítványoztuk például, hogy vonják össze a hat különböző helyen lévő energiahatékonysági felújításokat támogató alapot. Ezekből egyébként csak kettő működik, de az összevonás nem történt meg. Arról nem is beszélve, hogy az energiahatékonysági felújításokra fordított összeg elenyésző. Ismerve a 2010-es költségvetési megszorításokat, a beruházások jövője is bizonytalan. Az önkormányzatoktól például 50 milliárdnyi hazai fejlesztési forrást vonnak meg, és az uniós pályázatokhoz szükséges önrész is sok helyütt veszélybe kerül. Azoknál a pályázatoknál, ahol 10 százaléknál több a sajáterő, sok visszamondás lesz az önkormányzatok részéről. Visszatérve a jogszabályi változásokhoz: addig nem tudjuk meg, hogy a gyakorlatban mikképp működnek az új, általunk helyesnek tartott változtatások, amíg nem jön el a ritka forint helyett a sűrű fillérek korszaka.

Hogyan és főként mikor jöhet el ez a korszak?

A lényeg, hogy egy-egy gigantikus megrendelés helyett számos kisebb, de állandó munkát biztosító megbízásuk legyen a vállalkozásoknak. Erre a komplex energiahatékonysági pályázatok a legalkalmasabbak. A háztartások Magyarországon az energiafelhasználás felét adják, épületeink európai összehasonlításban rendkívül korszerűtlenek. Mindeközben egy komplex felújításnak négyszer akkora a munkaerőigénye, mint más építőipari tevékenységeknek és az építőanyag-ipar is profitál belőle. Sőt, az egyharmados állami támogatással a program tulajdonképpen nullszaldós költségvetési szempontból, hiszen szinte önmagában az áfával visszajön a ráfordítás és a megmozgatott beruházási összeg is jóval nagyobb, mint a pályázati keret.

Ilyen pályázatok már most is léteznek.

Valóban, de a panelprogram vagy a NEP csak részleges felújítási lehetőséget kínál és a keretösszeg is rendkívül kevés. Mennyire ésszerű az, hogy a tulajdonos először pályázik, hogy kicserélje az ablakokat, ezután pályázik a szigetelésre is, majd megint szétverik a lakást, hogy szabályozható legyen a távfűtés? Egy elsöprő programra van szükség, ami lehetővé teszi, hogy a teljes korszerűsítés egy lépcsőben, a legmagasabb energetikai és minőségi elvárásoknak megfelelően történjen meg. Most például már az energiafelhasználás szempontjából C kategóriát eredményező munkálatokkal is bőven megelégszik a pályázat kiírója. Ez nem hosszú távú gondolkodás. Két éven belül óriási változást fogunk tudni elérni, ha a jó pályázati kiíráshoz a szakmai segítséget is megadjuk a beruházóknak, tulajdonosoknak. Fontos, hogy itt nem kizárólag lakásokról van szó, hanem a közintézményekről is.

Ezek szerint ez része a Fidesz programjának?

Nem titok ez, hiszen az egy évvel ezelőtti válságkezelő gazdasági csúcson egyértelművé tettük, hogy az energiahatékonysági és megújuló energiára alapozott beruházásokat kívánjuk előtérbe helyezni.

Milyen egyéb elemek vannak, amelyek a lakáspiacot, építőipart érintik?

Az építőiparral kapcsolatban az elfogadott határozathoz tartjuk magunkat, ezért is szavaztuk meg. A fentieken túl a 2002-ig tartó programunk az alap, ezt kell úgy továbbfejleszteni, hogy még hatékonyabban működjön. Nagyon fontos elem, hogy a szocpolt vissza kívánjuk hozni, ugyanis ez a fiatalok otthonteremtésének előfeltétele. Az ellenőrzésre ugyanakkor sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni. A bérlakások építéséhez szintén a 2002 előtti Széchenyi terv részprogramjához nyúlunk vissza, de itt is lesznek finomítások. Ebben a témában talán a legfontosabb, hogy nem az építő, hanem a bérlő személye legyen a központban. Így szociális helyzettől függően tudjuk támogatni a rászorulókat a lakbér oldaláról. Igazából mindegy, hogy ki épít, de nem mindegy, hogy mit. Elképzelhető, hogy típustervekkel egységesítjük a rendszert a támogatás hatékonysága és a költségek minimalizálása érdekében.

Honnan lenne forrás a 2002 előtt bevezetett lakásprogram folytatására?

Akárcsak az energiahatékonysági program, ez is nullszaldós, hiszen az új építésekkel a bevételek is nőnek. A korábbi lakástámogatási rendszernek voltak hibái, de azt továbbra is állítjuk, hogy nem lett volna több százmilliárdos pluszköltsége a programnak, ha a kormány felelős költségvetési politikát folytat. Úgy gondolom, a szakmában ezzel mindenki tisztában van.

Sok terv, sok terület – nem lenne szükség végre az építésügyi minisztériumra?

Az biztos, hogy a most öt helyen elszórt lakás- és építésügyet egységesíteni kell. Az még a jövő kérdése azonban, hogy ehhez egy új minisztériumra van-e szükség vagy egy erős gazdasági centrum szárnyai alatt kell összevonni az ágazatot érintő területeket.