Kezdjük gyerekkori ingatlanos élményeiddel! Hol nőttél fel, mennyire volt meghatározó számodra a lakókörnyezet?

A Szent István parkban és környékén nőttem fel, 11-12 éves koromig egy olyan lakásban laktunk, ami pár utcányira épült a parktól. Ennek szép története van: nagyapám, aki akkoriban az OTP-nél dolgozott, még ’61-ben azt mondta, hogy kapott egy tuti tippet: a Hegedűs Gyula utcában két éven belül felhúznak egy fantasztikus házat, és ő már le is vajazta, hogy szüleimnek egy szuper öröklakása legyen hosszútávra és persze OTP részletre. Tizenhét éves voltam, amikor a ház helyére egy irodaház épült, ami most is ott áll. Na, ennyit a nagyapám ingatlanos jóslatairól. Aki Szent István parki lakos, az általában az is marad. Újlipótváros számomra az a környezet, amit nagyon lehet szeretni, egy nagy falu, remekül ötvözi a város összes jó tulajdonságát. Igaz, egy-két éve kicsit megsűrűsödött: autók, kutyák, biciklisek. Végül is körbelaktam az egész környéket, bár volt egy rövidebb kitekintésem, a főiskola miatt Jászberényben, ahol egy lakótelepi albérletben laktam. (A cikk a hirdetés után folytatódik...)

Egyedül kezdted albérletes pályafutásod?

Egyedül. Ez volt életem egyik legizgalmasabb időszaka. Itt jöttem rá, hogyan működik a valóság. Aztán mikor visszatértem, volt egy lakásom a Baross téren – szintén nagyszülői örökség. Akkoriban úgy képzeltem, hogy majd önállósodok egy haverommal, aki éjszaka taxizott, míg én pincérkedtem. Három hónap után ránk omlott a mocsok, a szardíniás dobozok, a boros üvegek, a be nem fizetett csekkek, úgyhogy hazamenekültünk. A Pannónia utcában volt az első igazi lakásom, szintén családi hagyaték. Itt már lakberendezési koncepcióm volt, úgyhogy első lépésben lenyúltam a család régi bútorait.

Ez volt a koncepció egyik eleme?

Igen, nagyon helyes kis lakást hoztam össze a régi darabokból, melyek közül számos még most is megvan, régi szőnyeg, pianínó. De modernebb bútorzatot is beszereztem. Akkoriban nagyon trendinek számított a régi és új együttes felhasználása, biztos jártam valakinek a lakásában, és ott láttam. Maga a lakás talán 26-30 négyzetméter lehetett, a főzőkonyhába vállal már nem fértem be. Szép agglegény élet… Csodálatos technikákat dolgoztam ki például arra, hogyan lehet két hét alatt egy el nem mosott kávés csészéből – amiből Nescafét iszom – kihozni egy újabb kávét. A csészében ugyanis ennyi idő alatt gyűlik össze annyi kávé lepedék, amiből kijön egy újabb adag, tehát kéthetente volt egy ingyen kávém.

Ezekből a szokásaidból még megmaradt néhány?

Szokás nem, bútordarab annál inkább. Van például egy régi kanapé, amin még apám is aludt, rosszul, mert nyekereg és beszorul az ember lába. Egy cseresznyefa kanapé, aminek egyébként nagyon szép art deco kerete van. Már apám se fért el rajta, én meg pláne, ennek ellenére megmaradt. Ilyen szempontból konzervatív vagyok, nem szeretem kidobni a cuccaimat. Gyűjtöm őket, és ez néha már terhes is számomra. Vegyük ezt a kanapét: a mai élethez tökéletesen alkalmatlan, amellett, hogy aludni és ülni sem lehet rajta, amúgy pedig nagyon nagy. Nem is tudom, mire használjuk, leginkább a macska fekszik rajta.

Tősgyökeres „Szent István parki” lakosként figyelemmel követed a kerületi beruházásokat, fejlesztéseket?

Abszolút, ilyen szempontból kifejezetten Budapest mániás vagyok. Ebben nyilván annak is nagy szerepe van, hogy 1994-98 között a fővárosi önkormányzat sajtóirodáján dolgoztam, így rengeteg anyag, ügy keresztülment a kezemen. Mindig is érdekelt a város fejlesztése, és iszonyatosan dühített, amikor rossz irányba mentek a dolgok az én ízlésem szerint. Lelkesen vártam, hogy a jó irányba tartsunk. Egyébként messzemenőkig építéspárti vagyok. Például Aquincumot is vissza kéne építeni szerintem. Egy romhalmaz az egész, ami történelmi emlék tekintetében nem túl kiemelkedő. Nekünk, helyieknek persze fontos, elhordja oda mindenki a gyereket a bokáig érő kőfalak közé, ahol megpróbálják elmagyarázni nekik, hogyan éltek a rómaiak. És mindegyik gyerek úgy jön haza, hogy dögunalom volt az egész, holott a római kornál nincs izgalmasabb. Egyszerűen azt kéne csinálni, hogy jól láthatóan, elkülönítve fel kéne húzni azt a római várost, ami valaha ott állt. Ha a romok kibírtak háromezer évet, egy kis gipszkarton már igazán semmiség.

Na, most szisszentek fel az örökségvédők.

Pedig ez még mind semmi. Volt egy másik része is ötletemnek, ami már tényleg lehet, hogy túlzás, bár egy olyan világba, ahol én szeretnék élni, beleférne. Szóval, miután felépült a város, oda kéne költöztetni a hajléktalanokat, akiket kiképzünk arra, hogy római módon éljenek. Rómaiul kéne mosniuk, szőlőt enni, bort inni, tógában járni, persze csak szezonálisan. A gyerekek pedig skanzenszerűen megnézhetnék. De ha nem hajléktalanok, akkor a történelem szakos diákok vagy például én is szívesen élnék ott két napot.

A többi terved is ilyen zavarba ejtő?

Vannak, úgymond normálisabb ötleteim is, de azok is fantazmagóriának tűnhetnek a mai viszonyok között. Legnagyobb szívfájdalmam a Duna, amivel nem kezdünk semmit. Ez ügyben voltak aktív lépéseim is egy pár évvel ezelőtt, ingatlan befektetőket próbáltam meggyőzni az ötletemről, összehozni őket a fővárosi illetékesekkel egy nagy projekt keretében. Pontonok a vízen, kávézók, taxiállomás. Próbáltam ennek az egésznek a katalizátora lenni.

Akkor bizonyára olvastad már a kormány városfejlesztési koncepcióját, illetve a különböző civil szervezetek terveit?

Évről évre olvasom őket, ugyanazok az ötletek bukkannak fel, és általában rengeteg jó dolog van bennük. Én például nagyon dugódíj párti vagyok. Akár már a Hungáriától befelé fizetőssé tenném a közlekedést, a Nagykörúton belül pedig pláne. Egyszerűen nem kell ide bejönni. Fölösleges. Egy nagyvárosban nem azt kell csinálni, hogy ülök az autóban, és ideges vagyok, telefonálok, szitkozódok. Egy nagyvárosban sétálni kell, kávét kell iszogatni, fölnézni, kiállításra, színházba, moziba járni vagy vásárolgatni. Egy szóval: használni kell a várost!

Tehát zöldebb fővárost szeretnél? Ezt nyilván erősíti az is, hogy nagy bicikli párti vagy.

Igen, ugyanakkor nem hiszem, hogy Budapestnek sokkal zöldebbnek kéne lennie. Egy-két dolog biztosan klasszabb lehetne, imádnám például a zöldtetőket. Sajnos azonban még a saját háztömbünkön belül sem sikerült kialakítani a kertet. Holott egy szempillantás alatt legalább hatvan százalékkal meg lehetne növelni a zöld területet. Budapesten nem olyan rossz a zöldségek aránya: a meglévőt kellene jobban karban tartani, a forgalmat pedig kitiltani.

Ennyi lenne az egész?

Első lépésben ennyi. Nyírnám én önkéntesen a füvet is a Városligetben, másnap pedig másvalaki tehetné ugyanezt. A város a miénk, mi használjuk, mi tesszük azzá, ami. Ezt húsz év alatt már felfoghattuk volna, másképp nem megy. Az a hajó azonban sajnos elúszott, hogy Budapest a régió kulturális és turisztikai központja legyen. Ezt jómagam is leírtam több százszor a különböző sajtóanyagokban. A kilencvenes évek közepén még lett volna rá esély, de mára ez elszállt.

Akkor most már hiába vakarjuk a fejünket, hogy miért Prágába és nem hozzánk jönnek az emberek?

Úgy tűnik. A belváros elviselhetetlen, nem akar senki idejönni. Nem ugyanaz a párizsi dugó, mint a budapesti. Ott is beáll a forgalom, de egyrészt az emberek bemennek a parkokba egy bagettel a kezükben, lemennek a kertbe egy pohár vörösborral, leülnek és beszélgetnek. Másrészt vannak kávéházak, egyszerűen a párizsiak jobban használják a saját városukat, kimennek az utcára, aminek természetes vonzereje van. Ha lent van több ezer ember, én is lemegyek és hömpölygök velük. Budapesten este 11-kor kiürül a város. Azért nem Magyarországot mondok, mert az már 1970-ben kiürült. Tavaly nyáron Veszprémben jártam, és próbáltam találni egy gyógyszertárat. Délután kettő és hat óra között nem találkoztam emberrel, pedig a város gyönyörű. Miért csak a veszprémi napokra csődülnek össze az emberek? Örök közhely, hogy miért nem megyünk ki, miért nem használjuk ki jobban a várost.

Ennyire lesújtó a kép?

A romkocsmákon kívül igazából a külföldiek számára semmi érdekes nincs Budapestben. Ami pedig a legfőbb baj, amit lánglelkű váteszként a jövőbe mondok – és egyszer igazat adnak majd nekem –: a Duna, amit nem használunk. A folyó budapesti szakaszán – amint ezt annak idején számos szakember elmondta és én is tanulmányoztam – legalább ötven-hatvan olyan hely van, ahol 100-150 négyzetméternyi vízi teraszt lehetne létesíteni. Közöttük mehetnének a hajók, a turisták, a helyiek. A rakpart kérdést is meg kéne oldani, hogy ne menjenek ott az autók. Persze hallom az ellenérveket, hogy a kocsik kitiltása egyes számítások szerint napi szinten milliárdos pénzkiesés. A kávézó turisták is tudnának annyit itt hagyni…

Ha felkérnének Budapest nagykövetének vagy arcának…

Legyen szerényen főpolgármester…

Legyen. Szóval mivel csábítanád ide a turistákat és a helyieket, mint főpolgármester?

Amíg ezeket a lépéseket nem tesszük meg, addig nem lenne pofám senkit idecsábítani. Mondjam azt, hogy gyere ide egy valaha jobb napokat látott városba? Budapest egy szomorú európai város kezd lenni. Mert ugye van olyan, ami lerobbant, mégis pezseg. Budapest azonban egy élettelen, szomorú, frusztrált város képét mutatja, olyan, amilyenek mi vagyunk. A város felemelkedésének első lépése a kék mező, a Duna rendezése. A folyón ma egy négyzetméter kilenc hatósághoz tartozik, és lehetetlen bármit elérni. Nincs kiparcellázva, nem készültek el azok a környezetvédelmi hatástanulmányok, melyek alátámasztanák a fejlesztési koncepciókat. Pedig lehetne egy 30 kilométer hosszú, egy kilométer széles turisztikai szakasz, ami a világon nincsen. Szállodákkal, művésztelepekkel, lakóhajókkal, és ráadásul az egész nem az adófizetők pénzéből kéne, hogy megvalósuljon. A beruházó tőke elintézné a gyakorlati kivitelezést. A Duna lenne a lehetőség.