Jó negyedszázada már, hogy Ferge Zsuzsa először használta a társadalompolitika szót, tudatosan nem szociálpolitikának fordítva a „social policy” kifejezést. A társadalompolitika azt jelenti, hogy a politika-csinálásnak van átfogó célja, amely többféle szakpolitikában érvényre jut, a szakpolitikákat pedig összehangolják egymással a cél mentén. Ehhez persze több mindenre van szükség: egyfelől, a céltételezés igényére és képességére, másfelől arra, hogy rendszerként lássuk a különféle politika-területeket. Ezek híján minden szakpolitika hatása korlátozott marad, és elkülönült erőforrásaik felett könnyebben gyakorolhatnak befolyást a csak a saját racionalitásukat követő érdekcsoportok.

A lakáspolitika tipikus példája annak, mi történik, ha a célok elhalványulnak és egy szakpolitikai terület magára marad. Elérendő cél éppen lenne, akár a jövedelmi vagy területi egyenlőtlenségek csökkentése, akár a foglalkoztatás bővítése, akár az ország növekedési potenciáljának erősítése.
A rendszerváltást követő időszakban az a ritkábbik eset, hogy a „nagypolitika” tud és akar kezdeni valamit a lakáspolitikával – és akkor még mindig ott a kérdés, hogy mi az a cél, amelyet szolgálni kíván. A kilencvenes évtizedben a korábbi lakáshitelezési szisztéma összecsuklása és a lakásépítések számának mélyrepülése volt jellemző. A legnagyobb horderejű lépés ebben az időszakban a lakásprivatizációs törvény volt, amely nemigen kalkulált a lakásfenntartás emelkedő költségeivel, a lakáskorszerűsítés szükségességével és azzal sem, hogy a lakásmobilitás nem növekedhet pusztán a privatizáció révén, ha nincs például épkézláb hitelezési rendszer. Viszont a közösségi lakásszektor gyakorlatilag megszűnt, ez bármiféle társadalompolitikaszerű cselekvést a lehetetlenség szélére sodort.

A Fidesz-kormánynak már volt célja a lakáspolitikával, s képes volt arra is, hogy egyéb céljai közé illessze. A munkával rendelkező, tehát öngondoskodásra képes családok előnyben részesítése motiválta például a gyermekek után járó adókedvezmény bevezetését is. A banki hitelre – magyarán a fizetőképességre – építő támogatási rendszer, amelyben idővel még a törlesztő-részleteket is adókedvezménnyel jutalmazták, ugyanezt a csoportot részesítette előnyben. Az építőipar kétségkívül új lendületet kapott, a lakásmobilitás növekedett, ám az Orbán-kormány jelentősen túlbecsülte az úgynevezett multiplikátor-hatást: az építőipar nem húzta magával olyan mértékben a gazdaságot, amint azt tervezték. Ezzel a belső keresletélénkítésre építő gazdaságpolitika korlátai is kirajzolódtak, ami fontos tanulság lehet arra az esetre, ha a Fidesz, újból kormányra kerülve, ismét erre alapozna. A kamattámogatásról pedig már ekkor tudhatta, aki akarta, hogy a költségvetés számára idővel egyre nagyobb terhet jelent majd, s ezt a terhet az egész társadalom viseli a közepes és magas jövedelműek érdekében.

A Fidesz veresége után szocialista politikusok diszponáltak a lakáspolitika felett, s kezdetben nagyralátó ambícióik voltak. Elkészült a Nemzeti Lakásprogram, az elmúlt két évtized első és egyetlen átfogó kormányzati lakásügyi terve, amely igyekezett korrigálni és kiegészíteni a Fidesz lakáspolitikai lépéseit. Kimondott cél volt például a bérlakásépítés nagyobb ösztönzése, a közösségi bérlakásszektor részarányának nagyságrenddel történő emelése, ily módon az alacsonyabb jövedelmű csoportok támogatása. Ez a túlzott és alaptalan optimizmus kora volt, úgy is fogalmazhatnánk: a célzás nélküli célzásé, hiszen a Medgyessy-kormánynak minden lehetséges jó dolog egyidejűleg a célja volt. Időbe telt, amíg kiderült, hogy nem lehet a bérlakásszektornak bátorító lökést adni és közben változtatás nélkül fenntartani a kamattámogatási rendszert. A „jóléti rendszerváltás” című produkciót le kellett venni a műsorról, s ami maradt az a korábbinál is nagyobb állami kiadási szint. A kamattámogatások visszavágására a 2004-re szóló költségvetésben került sor, a hitelpiacon ezt pótolták a ma már sokaknak fejfájást okozó devizahitelekkel. A Nemzeti Lakásprogramot kormányrendelettel helyezték hatályon kívül. 2005 elején a Fészekrakó program jelentett utolsó halvány kísérletet az átfogó cselekvésre, de igazából itt már csak a maradék pénzek összegereblyézése történt – a büdzsét továbbra is terhelő kamattámogatások árnyékában. Ezt követően végképp nincs másról szó, mint a maradék pénzekkel való gazdálkodásról, a felaprózott források hozzávetőlegesen értelmes felhasználásáról, annak tudatában, hogy átfogó lakáspolitikára esély sincs.

Holott, a lakáspolitika – mint egyéb szakpolitikák is – önmagukon túlmutatnak. A lakás- és tágabb értelemben vett ingatlanszektor a teljes gazdaság növekedéséhez is hozzájárul, az építés, a felújítás és a korszerűsítés sokféle képzettségű, végzettségű munkaerőt igényel, az elérhető közösségi bérlakások léte hozzájárul a munkaerő mobilitásához. Lehet, hogy a gazdasági világválság nem a legalkalmasabb pillanat a lakáspolitika megújítására, de a „szocpol” kedvezmény tervezett megszüntetésénél, mint egyetlen és igen vitatható lakáspolitikai intézkedésnél még ebben a helyzetben is többre futhatná. Mert ez így nagyon kevés.

Lakner Zoltán

1998 Miskolci Egyetem, politológia szak
2003 ELTE, szociálpolitikai szak
2003-tól ELTE, egyetemi tanársegéd
2005-től Vision Consulting, vezető elemző