Magyarán nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, így nyilvánvalóan nem lehet egy az egyben azokat az otthonteremtési eszközöket és lépéseket foganatosítani, amelyeket egy évtizeddel ezelőtt az Orbán Viktor vezette kormány alkalmazott.
Elsőként tehát az összehasonlítást – a 2000-es kiinduló helyzet és a mai, azaz 2010-es állapot egybevetését - indokolt elvégezni, s különösen az azonosságokat és az eltéréseket célszerű nagyító alá tenni.
Miben hasonló a mai helyzet a tíz évvel ezelőtti állapothoz, a Széchenyi Terv meghirdetését megelőző időszakhoz?

1. Felhalmozódott problémák – elégtelen és alkalmatlan állami eszközrendszer. Lényegében a lakáspolitika akkor (a 2000-es évet megelőzően) nem létezett - mint ahogy most sem létezik. Nem volt, s ma sincs világos kormányzati prioritása, sem szervezetileg, sem pedig a döntéshozatal szempontjából képviselt önállósága, világos, megvitatott és kiérlelt stratégiája. Papíron ugyan létezett és létezik egy „történelmileg felhalmozódott” eszközrendszer. Azonban ezen status quo, ezen intézményrendszer mögött nincs világos és kiérlelt filozófia, értékvilág, s hiányzik az eszközök összehangoltsága is. Különösen és fájdalmasan igaz ez az összehangolatlanság a gazdaságpolitika és a lakáspolitika összefüggésében.

2. A lakáspiaci civil szervezetek (ágazati, szakmai, érdekvédelmi szövetségek, illetve egyesületek), dezorganizáltak. Szétaprózódottak, s nincs valós hatalommal és befolyással bíró „ernyőszervezetük” sem. (Egy felmérés legutóbb 27 ilyen szervezetet minősített jelentősebbnek, s még további 23-at sorol fel. Lásd: Ingatlan és Befektetés. 2009. november. 13-18. oldal.)

3. Széttagolt, s nem megfelelően monitorozott a lakáspolitikai eszközrendszer, mely ráadásul lépten-nyomon, s szinte követhetetlenül változik. (Lásd az Állami Számvevőszék jelentését „a lakástámogatási rendszer hatékonyságának ellenőrzéséről”.) A számvevők többek között megállapították, hogy 2001 és 2008 között a lakáscélú támogatásokat szabályozó rendelet önmagában 25-ször(!) módosult, s ráadásul a kamattámogatások elszámolására máig nincs egységes módszer előírva a bankoknak!

Az ezredfordulóhoz képest azonban a lakáspiac és a lakáspolitika szempontjából sokkal több az eltérés, mint az azonosság. Ezeknek az adottságoknak a számbavétele visz igazából közelebb célunkhoz. Hiszen nem csupán egy elméleti és kívánatos cél- és eszközrendszer megfogalmazása és összeállítása a „szakma” feladata, hanem a jelen adottságaira, s kihívásaira támaszkodó, azokra adekvát módon választ adó otthonteremtési politika megalkotása kell, hogy a szemünk előtt lebegjen. Melyek tehát egy évtized múltán a fontosabb eltérések?

1. Hitelbőség helyett hitelszűke. A bankok jelen helyzetben nem szívesen nyújtanak hitelt. Egyrészről tele vannak ugyanis problémás kölcsönökkel, másrészről pedig maguk is bizonytalannak látják a jövőt. (Ezért is parkol mintegy három és félezer milliárdnyi pénzintézeti forrás a központi bankban.) A hitelszűke egyúttal természetesen azt is jelenti, hogy „drága” a pénz – azaz magasak a kamatok.

2. A hitelfelvevők eladósodottak. A családok az elmúlt időszakban jóval erejükön felül vettek fel hiteleket. Ezzel egyrészről determinálták a jövőbeli szabadon elkölthető jövedelmeiket, másrészről pedig a potenciális magyarországi jelzálogfedezetnek immár mintegy 16%-át közvetlenül is megterhelték. A lakáscélú hitelek mintegy 4000 milliárdnyi összegén túl ugyanis – a közvetett hatások miatt – különös fontossággal bír az az adat is, hogy a szabad felhasználású jelzálog-hitelek állománya 2009. év végén meghaladta a 2000 milliárd forintot. A két adatsort együttszámolva ez GDP-arányosan 24%-ot tesz ki. Ez az arány még alacsonyabb ugyan az Európai Unió 49%-os átlagnál, de dinamikáját nézve mégis magasnak mondható. A környező országokhoz képest pedig egyértelműen nagyon magas arányról beszélhetünk.

3. Válság van – s még nem vagyunk a végén! Az ezredfordulóhoz képest – amikor stabil, érzékelhető munkahelybővülés és reálbér-növekedés volt a jellemző – ma csökkennek az elkölthető jövedelmek, s egyre kevesebb embernek van egyáltalán munkája. Mivel azt is tudjuk, hogy a recesszió vége nem jár azonnal és automatikusan a munkahelyek bővülésével, így nincs min csodálkozni, hogy a jövő bizonytalansága nagyon erős féket jelent a hitelfelvevők és otthonteremtők fantáziájának szárnyalására.

4. Az építőipar válsága – lánctartozások, csődök, felszámolások. Mára már akuttá vált az építőiparon belül (különösen a magasépítésen, azaz a lakásépítés szempontjából fontos területen) a válság. A hitelszűke és az általános gazdasági nehézségek mellett még súlyosbította a helyzetet az a tény, hogy a tartozások mögött nagyon sokszor az állam áll. Ráadásul az elmúlt években a kormány gazdaságpolitikája nemhogy enyhítette, hanem súlyosbította is a bajt. Így az általános válságot, a fizetőképes kereslet csökkenését még rontotta az a tény, hogy mára a lakáshitelezés lényegében megszűnt, az állami elvonások nőttek, a vállalkozásokat sújtó ellenőrzések és szankciók pedig szaporodtak.

5. A válság ellenére a kormány lényegében felszámolta a teljes lakáspolitikai eszközrendszert. Ezt a helyzetet súlyosbítja az áfaemelés, s a még létező lakástámogatásoknak 2009 nyarán történt megszüntetése is. Ma már csak egy nagyon szűk körben elérhető kamattámogatási rendszer létezik, s emellett a mindig bizonytalan sorsú és folyamatosan késlekedve elbírált panelfelújítási pályázatokra lehet pályázni. Ráadásul 2009. október végéig így is mintegy 25 milliárdos ígérvénnyel több van, mint a kifizetett támogatás, miközben a kormány újabb kötelezettségvállalásokat tesz. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a 2010-es költségvetésben az előző évhez képest a lakáspolitikai források mintegy negyedét elvették. Ez a lépés mintegy 48 milliárdos – az ágazatok közül arányaiban a legjelentősebb – elvonást jelent. Az elmúlt hét évben így több a lakáspiacot kedvezőtlenül érintő intézkedés történt: leállt az állami bérlakásépítés; megszűnt a 400 ezer forintos áfa-kedvezmény; áfa sújtja az építési telkeket; kiiktatták az szja-kedvezményt; eltörölték az általános kamattámogatást; s egyebek mellett felfüggesztették a szocpolt és a félszocpolt is.

6. Az uniós tagság kínálta előnyök létezése. Ez az a szempont, mely nem korlátozóan, hanem lehetőségként - mégpedig eddig a hazai építőipar szempontjából nem megfelelően kihasznált lehetőségként - van jelen hazánkban. Az uniós források bevonása ugyanis egyrészről közvetlen módon is befolyást gyakorolhatna az otthonteremtésre, de az építőipar vonatkozásában a közvetett hatások – azaz az ipari és infrastrukturális beruházások kivitelezései – is jelentősek lehetnek.

Mindezen adottságokat nekünk a „helyén” kell tudnunk kezelni. Ezért is van szükség új otthonteremtési politikára!

Dr. Mádi László
Fidesz Otthonteremtési Műhelyének Elnöke