Kezdjük az elején. Az Év Vállalkozója díj elnyerése után miért eshetett Önre a választás 2002-ben, hogy az ÉMI vezetésére felkérjék?

Vélhetően annak köszönhettem a megkeresést, hogy már volt tapasztalatom egy nagyobb szervezet reorganizációjában, hiszen az előző állomáshelyemen egy nagyszabású átszervezéssel, a vagyonelemek megfelelő hasznosításával értem el sikereket.

Ez lett később az Eravis szállodalánc…

Igen. Munkánk sikerének az volt a kulcs, hogy a régi munkásszállók közül kiválasszuk azokat az ingatlanokat, melyek alkalmasak lehetnek a fejlesztésre. A felújítást az egyéb vagyonelemek értékesítéséből sikerült előteremteni – ez volt a kiindulási pont.

Persze az ÉMI vezetésére nemcsak ez tette alkalmassá, hiszen mielőtt üzletemberré vált az építőipart szakmai szempontból is jól ismerte.

Érdekes történet ez, hiszen a minisztériumi szamárlétrán a főosztályvezetői pozícióig jutottam, amikor az ÉMI és az Építéstudományi Intézet (ÉTI) még a minisztérium háttérintézménye volt. Ekkor az állami beruházások lebonyolításáért voltam felelős, ami a kapacitások megfelelő allokációját jelentette az építőanyagtól a kivitelezésig. Mivel az állam beruházási hajlandósága mindig nagyobb volt, mint a rendelkezésre álló kapacitások, a mennyiség fontosabbnak bizonyult a minőségnél. Ehhez képest az utóbbi szűk évtizedet a minőség szolgálatában tölthettem el.

Milyen szervezettel találkozott, amikor belépett az ÉMI-hez?

Rögtön világos volt számomra, hogy az ÉMI-re egy teljesen új szerepkör vár a korábbiakhoz képest. A szervezet legnagyobb problémája az volt, hogy nem szolgáltatóként, a piacon működő cégek partnereként definiálta magát, hanem a korábbi státuszból kifolyólag hatóságként, ami sem jogszabályilag, sem finanszírozási szempontból nem volt már megalapozott. A hatósági státuszt könnyű volt megszokni, de gazdálkodási, fejlesztési oldalról ez zsákutcának bizonyult, hiszen a klasszikus hatósági tevékenységhez ekkor már hiányzott az állami forrás.

Mit kellett tenni?

Alapvető változás elé néztünk, hiszen a 2004-es csatlakozásunk az Európai Unióhoz rögtön versenytársunkká tette az EU-n belül működő összes hasonló tudományos intézetet Linztől, Párizson át egészen Brüsszelig. Az építési termékek legnagyobb részének piacra viteléhez elég, ha a minősítési eljárást bármely EU-s akkreditációval rendelkező intézet elvégzi és kiadja a megfelelőségi igazolást. Első lépésként 2003-ban megszereztük a nemzeti akkreditációt, melyet minden évben azóta is meg kell újítani, majd a csatlakozás után rögtön a brüsszeli akkreditációt vettük célba, amit sikerült is elérni, az ÉMI úgynevezett Notified Body-vá vált. Ezzel elindulhattunk az európai versenyben.

Mennyiben kellett ehhez megváltoztatni az ÉMI-t?

Egyértelmű volt, hogy a szükséges fejlesztésekhez, ami az akkreditációhoz és a szolgáltatás minőségének javításához kellett, eredményességre, árbevételre volt szükség. Az évek során megújultak a szabványok és a vizsgálati módszerek is, így komoly beszerzéseket kellett végrehajtani, amit a gazdálkodásnak ki kellett termelnie. Az egyébként nagyon jól felkészült szakmai mérnökcsapat a hatósági múltból fakadóan nehezen vette az üzleti kapcsolatokra való átállást. Munkát kellett szerezni, azt határidőre meg kellett csinálni és a pénzt – ha úgy adódott - be kellett hajtani. Szolgáltatói alázatra volt szükség. Végeredményben a kollégák segítségével sikerült létrehozni Magyarországon a tudományos szolgáltatási műfajt.

Mik voltak ennek a váltásnak a legfontosabb eredményei?

Amikor átvettem a céget, az ÉMI nullszaldó körül vagy némi nyereséggel működött, miközben a sajáttőke alig haladta meg a 400 milliós jegyzett tőkét. Ma a sajáttőként a jegyzett tőke négyszerese, ebből következik, hogy nőtt a nyereség is. A korábbi 240-ről ugyan 200-ra csökkentettem a munkatársak számát, de a keresetek folyamatosan növekedtek. A fent említett akkreditációk és az ezekhez szükséges fejlesztések mellett új szolgáltatásokat is bevezettünk a piacra. Elismerése tevékenységünknek, hogy az építőipari cégek az általunk kidolgozott, európai módszereken alapuló minősítési rendszert elfogadták. Ennek az elismerésnek szintén része, hogy 2007-ben életre tudtuk hívni európai mintára a Magyar Építésügyi Technológiai Platformot, mely az érdekeltek széles körű együttműködését segíti elő a kutatás és innováció területén. Büszkék lehetünk, hogy az építőipar jövőjének legfontosabb kérdéskörében mi vezethetjük a hazai kutatási központok, fejlesztők, anyaggyártók és egyéb kapcsolódó szervezetek összefogását, ami a magyar piacon sajnos a közös érdekek ellenére sem valósult meg eddig.

Nemrégiben kezdték meg szentendrei telephelyük fejlesztését. Nem aggódik, hogy ez Ön nélkül nem fog folytatódni?

Már a 80-as években vízióm volt egy informatív, ugyanakkor tudományos építőipari centrum, egyfajta Baucenter létrehozása, ami a szakmának, de a lakosságnak is szól. Ehhez megtettük az első lépést, a Vállalkozói Innovációs Ház fel fog épülni, de a munkát folytatni kell, így a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának ideköltözése továbbra is napirenden van. A Platformon belül az ÉMI vezetésével létrehoztunk egy úgynevezett Ökoklasztert, amivel újabb támogatásokra pályázhatunk az innovációs központ megvalósításához. Remélem, hogy utódom nemcsak a már megtett vállalások miatt, de a további fejlődés érdekében is folytatja ezt a munkát.

A sikerek mellett csalódások is érték?

Volt egy elképzelésem a piac működéséről, ami sajnos nem igazolódott be. Azt gondoltam, hogy a kereslet-kínálati viszonylatban a megrendelői igények ki fogják kényszeríteni a minőségi építést, de ez nem így történt sajnos. A verseny nem minőségi- és ár-, hanem kizárólag árverseny lett. Ezzel kapcsolatban jeleztem is Széman Györgynek, aki nemrégiben felállított Építésgazdasági Munkabizottságot vezeti, hogy az úgynevezett deregulációs albizottságban a minőséget illetően a szabályozás szigorításával, pontosításával is foglalkozniuk kell.

Mivel tölti most hétköznapjait? Mik a tervei?

Megpróbálom megszokni az új életet, amiben a családi háttér nagyon sokat segít. Öt unokám - és már várjuk a hatodikat – szellemi értelemben is leköt, de így sem könnyű megszokni, hogy nem azzal a felelősséggel ébredek reggelente, mint korábban. Persze nem olyan vészes a dolog, tervezem, hogy nyelvet fogok tanulni, miközben így is maradt elég szakmai feladatom. Az ÉMI munkájának elismeréseként fogom fel, hogy a Magyar Építőanyagipari Szövetség alelnöke, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökségi tagja, valamint az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége ellenőrző bizottságának elnöke lehetek. Az említett, 17-20 cég együttműködéséből született Ökoklaszter vezetői posztját továbbra is betöltöm, tehát régi álmomat, az építőipari központot nem adom fel, ugyanakkor az ÉMI együttműködése ehhez elengedhetetlen.

Nem gondolt arra, hogy visszatérjen az üzleti életbe? Lát valamiben lehetőséget?

Konkrét tervem egyelőre nincs, de ha egy területet kéne mondani, amiben üzleti fantáziát látok, akkor most is az idegenforgalomra tenném a voksom.

Mi tart a legfontosabb tanúságnak az ÉMI-nél eltöltött időből, amit az utódjának is szem előtt kellene tartania?

Már említettem a szolgáltatás alázatát és ezen keresztül az árbevétel fontosságát, ami megalapozza a tudományos, innovációs eredményeket, az építőipari minőség javítását. Ha megfigyeljük, Európa gazdagabb részén is hasonló elven működnek ezek az intézetek és nem állami forrásokból érik, illetve érték el azokat az eredményeket, melyeket Magyarországon is megcéloztunk.